Öröm látni, hogy bloggerek és vloggerek körében egyaránt szaporodik azok száma, akik leemelnek egy-egy klasszikust a polcról. Pedig sok embert az iskolai kötelezők elriasztottak ezek olvasásától. Nekem szintén az emlékezetemben él, mennyire utáltam Jókait és A kőszívű ember fiait. Azonban felnőtt fejjel újra nekiduráltam magam, és ezzel a lendülettel a szerző az egyik kedvenc klasszikus magyar írómmá avanzsált.
 |
| Szépirodalmi, 1969. 514. oldal |
A regény világosan különváló két része mintegy kontrasztot alkot; míg a másodikban mélységes kiábrándultság tükröződik a kiegyezés utáni közállapotokat illetően, addig a mű jelen idejének lehangoló kisszerűségével szemben a szabadságharc hősi világa már-már eposzi dimenziókba emelkedik.
Maga a kötet azt hiszem, még az októberi impulzusvásárlásom során esett a kosaramba, ráadásul potom összegért. Úgy voltam vele, egy Jókaira mindig érdemes befizetni. A Szépirodalmi Kiadó ‘68-ban megjelent példánya került hozzám, annyi szépséghibával, hogy a külső papírborító nincs meg, de egyébként nagyon jó állapotban van. Sőt, annak ellenére, hogy kemény táblás, kifejezetten kellemes volt kézbe venni. Ami kicsit zavart, az a betűméret. Közelre jól látok, de gondolkodtam rajta, hogy keresek egy nagyítót. Viszont legalább félkövéren nyomatták. Szerkezetileg mondhatni szokványos, közepesen hosszú, címmel ellátott fejezetek váltották egymást. Műfajilag a mostanra klasszikus volta mellett, egyrészt tekinthetjük történelmi jellegű regénynek, bár igazán csak a korszakot, az 1848-49-es szabadságharcot és az azt követő évtizedeket háttérként használta. Másrészt életregény, mivel a főszereplő létvonalán mozog, harmadrészt nem hiányozhat belőle a szerzőre jellemző, néha tragikus romantika. Stílusra és írásmódra gördülékenyebb, mint az író általam korábban olvasott regényei.
A történet egyes szám, harmadik személyben íródott, és Ádorfai Ince sorsát követi nyomon. Ezzel kapcsolatban elöljáróban annyit jegyeznék meg, hogy hihetetlen, mennyi minden belefér egy regénybe. Egyébként jó néhány témát, amit a kötet érint, a megszületésének idejében, 1875-ben, valószínűleg elég nagy felhördüléssel fogadhattak. Ilyennel találkozunk már rögtön az elején. A nyitókép szerint ifjak szórakoznak a szabadban, akik bárkik lehetnek, annyi témában jártasak, de kiderül, hogy egy csapat szerzetestanoncot látunk. Néhány fejezet erejéig bepillantást kapunk a mindennapjaikba, ám egyszer csak az egyik faluból hívatnak egy papot, hogy kereszteljen meg újszülöttet, aki nagy valószínűség szerint törvényen kívül született gyermek. Itt kerül bemutatásra igazán Ince kissé talán túlidealizált alakja, a tökéletes, elhivatott, mélyen hívő egyházi személy. Nem gondoltam volna, hogy ennek a keresztelőnek mekkora jelentősége lesz még a későbbiekre nézve, pedig több szempontból is volt. Főhősünk itt ismeri meg az elhunyt református lelkész lányát, Serenát. Egyáltalán nem árulok el spoilert azzal, hogy egymásba szeretnek, tipikus “jókais” húzás. Közbeszól azonban a szabadságharc, amit kiváltképp az ifjak lelkesen fogadnak, nem kivétel ezek közül a fiatal szerzetesek köre sem. Szerintem Jókai kitűnően vázolta azt a többszörös lelkiismereti válságot, amint Ince és részben Serena is keresztül megy. Egyrészt az, hogy a harc áldozatokkal jár, és az ember bemocskolja a kezeit, Serena mintegy vezeklésképpen beáll ápolónőnek, másrészt ott az a dilemma, hogy a katolikus szerzetesek nem házasodhatnak. Ahogy Ince katonai karrierje egyre magasabbra ível, úgy válik egyre bizonyosabbá, hogy áttér a református hitre. Nagyon megkapó, ahogy az ifjú szerelmesek mézesheteit lefesti a szerző. Azt sugallja, mint a regény több pontján később is, hogy mindegy hol vannak, az a lényeg együtt.
Jókai a szabadságharcot piedesztálra emelte, ugyanis ezt az idilli korszakot Ince életének lejtmenete követi, ezzel párhuzamba állítja a kiegyezésig tartó évtizedeket. Számomra meglepő volt, hogy egy fiktív regényben olvasok arról, mi történt a szabadságharc után a résztvevőkkel. Hőseink először Törökországban kötnek ki, majd jó tíz évet az USA-ban, San Fransisco-ban töltenek. Az életük kezdetben küzdelmes, de boldog, egészen addig, amíg tragédia történik a családban. Igazából innen nem is részletezném tovább a cselekményt, majd megpróbálok rébuszokban “beszélni”. Legyen annyi elég, hogy Ince veterán ezredesként rendkívüli hírnévnek örvend, így Európába visszatérve elméletileg a lehetőségek tárháza nyílik meg előtte, azonban a legtöbbször mellényúl a dolgoknak. Ironikus, hogy csöbörből vödörbe jutva még ő találkozik olyannal, akinek tényleg az agyára ment a katolikus hit, teljesen bigott, és mélyen lenézi Incét, amiért elhagyta a szerzetesi pályát. Lassacskán politikai téren is elévül hősünk jó híre, és több szerencsétlen döntés következtében elfogy minden vagyona. Az olvasó pedig nem fogja, nem akarhatja őt elítélni, mivel hasonló életutakkal, hibás döntésekkel már mindenki találkozott akár a saját, akár más ember életében….
Ádorfai Incének egy nagy hibája van a becsületességen és elvhűségen kívül, az pedig az, hogy rémesen befolyásolható. Jókai ki is használja ezt a tulajdonságát, és adott mellé olyan karaktereket, akik vissza-visszatérnek a regény lapjain, és nem mindig vannak jó hatással a férfi sorsára. Rögtön itt a nő, akinek balkézről született lányát még papként megkeresztelte. Cesarine nem épp a jelleméről és hűségéről híres. Mindenkit kihasznál, becsap, áskálódik. Sajnos nem neveli másképp a lányát, Fatimét sem. Folyton felbukkan a férfi régi szerzetestársa, Gideon, aki szintén egy jellemtelen és gyáva figura, emellett alattomos húzásai vannak. Valamiért Ince azonban mindig megbocsát neki, többször is próbálja kihúzni a csávából. De nem csak a negatív szereplők térnek vissza a regény lapjaira. Ezredesünk még a szabadságharcot követően segít egy kvázi, mai szóhasználattal élve bankár, aki az évek során az egyetlen igaz barátja, őszinte és értelmes tanácsokkal látja el, és a legnagyobb bajok közepette is mellette marad.
A regény a befejezését tekintve kissé teátrális, bár azt kell írjam, ez a szerzőre nagyon jellemző. Egyébként kifejezetten sajnáltam, hogy így alakult a főszereplő sorsa, de a regény egy bizonyos pontjától már számítani lehetett rá. Az utolsó lapokon fogunk magyarázatot kapni a regény címére is, amire magamtól biztosan nem jöttem volna rá, mit is szimbolizál. Végeredményben elismerem a szerző igazát.
Az biztos, hogy az utóbbi időszak egyik legjobb impulzusvásárlása volt ez a kötet, ami egy hamisítatlan Jókai élménnyel ajándékozott meg. Egy nagyon izgalmas korszakba kalauzol minket, bár a történelmi hátteret inkább egyfajta díszletként használja a szereplők jellemének formálásához. Egy főhőst, Ádorfai Incét állítja a középpontba, az ő élettörténetén keresztül ismerhetjük meg az emberi lélek mélységeit. Noha nem lehet tagadni, hogy némely esemény, vagy a karakterek kissé túlidealizáltak, de ez egyéni ízlés kérdése. Ajánlani tudom mindenkinek, aki egy jó 19. századi magyar klasszikusra vágyik, de azoknak is, akik elszakadnának a sztereotip Jókai kötetektől. Nos, ez számomra messze túlszárnyalja A kőszívű ember fiait, pedig az is nagy kedvencemmé vált.
5/5
További olvasásaim a szerzőtől:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése