Booktube Könyvklub - 2021. április - "Adaptációt kaptak"

Nos, újra elkapott a könyvklubos, olvasási maratonos hangulat, így talán változatosabb lesz az olvasmánylistám. Az áprilisi Booktube Könyvklub témája az “Adaptációt kaptak” volt, sikerült három kötetet is elolvasnom, most ezekről írtam néhány sort. 

Walter Tevis: A vezércsel - 5/4

Gabo, 2020. 384. oldal

Beth Harmon csendes, morózus és első pillantásra jelentéktelen nyolcéves kislány, akit édesanyja halála után árvaházba küldenek. Legfőbb társasága egy másik árva, és a gyermekotthon gondnoka, aki sakkozni tanítja. A sakk szép lassan Beth életének értelmévé válik.

Idővel a fiatal tehetség a nyugtatókhoz és az alkoholhoz nyúl, hogy elmenekülhessen a valóság elől. De a sakkpartik során kiélesednek az érzékei, tisztán gondolkodik, és úgy érzi, hogy talán visszanyerheti az irányítást. Tizenhat éves lányként a hidegháborús években már az USA nyílt bajnokságán küzd a győzelemért. Azonban, miközben szakmai képességei egyre fejlődnek, a tét is növekszik, egyre félelmetesebbnek tűnik számára az elszigeteltsége, és egyre csábítóbbá válik a menekülés gondolata.

És eljön az a pillanat, amikor a világ legjobb játékosával kell megküzdenie a Szovjetunióban. Képes lesz-e nyerni, vagy végül függőségei áldozatává válik?

Talán ettől a kötettől tartottam a legjobban, ugyanis azt már tudtam, hogy a sakk áll a középpontban. Ami lényeges, hogy nekem az magas, mint majomnak a zongoralecke, az alap lépéseket ismerem, de egyáltalán nincs érzékem hozzá. A filmes borítójú kiadást kaptam kölcsön, amivel az égvilágon semmi problémám nem volt. Ami még érdekes, hogy a kötet majdnem 40 évvel a megjelenése után került igazán a köztudatba. Műfajilag nem is tudnám igazán besorolni, vagy épp több helyre is, így magamnak elhelyeztem a fejlődésregény kategóriába, talán ez az, ami legjobban meghatározza. A regényt számomra az írói stílus tette különlegessé. Annyira tárgyilagos és távolságtartó volt, hogy már néha zavart. Viszont lehet a sakk és a játszmák leírásainak ez jót tett. A regény ezen részei laikusok számára, mint jómagam is, érthető, de nem tudott sem lekötni, sem pedig lenyűgözni. 

Engem a sakknál jobban foglalkoztatott a főszereplő, Beth személye. Nagy gondot fordított a szerző a karakter megformálására, nem egy egyszerű személyiség bontakozott ki a szemünk előtt. Korán árva lesz, így otthonba kerül. Azt nem lehet mondani, hogy túl kegyetlenek lettek volna vele, nekem valahogy a közömbösség jut eszembe róla. Az viszont megdöbbentő információ volt, hogy bevett szokás volt akkoriban nyugtatóval tömni a gyerekeket a kezelhetőségük végett. Kíváncsi lennék, közülük milyen arányban kerültek ki függők. Itt ugyanis a lány kamasz és korai felnőtt éveit végigkíséri az addiktív viselkedés. De visszatérve még Beth gyerekkorára, az korán nyilvánvalóvá válik, hogy tehetséges sakkjátékos, de nőként furcsán tekintettek rá ebben a közegben. Amúgy relatíve szerencséje lesz, örökbe fogadják, bár nagy érzelmi támogatást nem kap. Az új anyja mondhatni passzív, valamiért mégis ragaszkodnak egymáshoz. Ahogy haladunk előre és Beth egyre érettebbé válik, képbe kerülnek férfiak is, de nem igazán volt ezen a hangsúly. Beth viszonyulását a férfiakhoz a szerző szempontjából a könnyebb útnak vélem. Ennél részletesebben azonban nem akarok belemenni, talán még a végével kapcsolatban annyi, hogy egy kicsit lezáratlannak éreztem. Kíváncsi lettem volna pár mondatban, mi lett a főszereplő sorsa a későbbiekben. Egyébként tényleg egy nagyon jól megírt, fontos témákat is feszegető kötet. Talán azoknak jobban tudom ajánlani, akikhez közelebb állnak a reál ismeretek, vagy épp konyítanak valamit a stratégiai játékokhoz, mondjuk a sakkhoz. 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya - 5/4,5

Európa, 1986. 546. oldal

Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.

Ez a kötet egy újraolvasás volt, érdekes élmény, hogy néhány év távlatából mennyire másképp tekintek egy-egy történetre. Kétség sem férhet hozzá, hogy a szerző zseniálisan ír, nekem most mégis egy kitekert Jane Eyre-nek tűnt a sztori. De ahogy beleolvastam néhány értékelésbe, nem csak nekem tűnt így. De ennyire még nem szaladok előre. Magával a kiadással nekem semmi problémám, nagyon strapabíró, külsőleg teljesen közömbös érzéseket vált ki belőlem. Műfajilag ezt sem tudom igazán besorolni, kicsit thriller, kicsit krimi, kicsit romantikus, viszont a lélektani címke az, ami talán a legkitűnőbben jellemzi. Nem szoktam rajongani az első mondatokért, de ez már annyiszor szembejött velem más történetek kapcsán, hogy szerintem többé nem felejtem el: “Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam.” 

A történet egyes szám, első személyben íródott, és Mrs. de Winter meséli el nekünk. Nagyon érdekes, hogy a keresztnevét az egész regény alatt nem ismerjük meg. A kötet eleje egyfajta nyitányként előrevetíti, hogy valami szörnyűség történt Manderleyben. Ez mind a narrátor, mind az általa leírt férje viselkedéséből nyilvánvaló. Amúgy nekem teljesen viktoriánus hatása van a szövegnek és a környezetnek is, X (a későbbi Mrs. de Wintert nevezem így) társalkodónőként kísér egy kotnyeles, idős angol hölgyet Monte Carlo-ba. Itt az elején mást nem hallgatunk, mint hogy hol saját magát, hol a munkaadóját utálja. Komolyan, ennyire önostorozó narrátort még nem olvastam, önmagát tette folyton jelentéktelenné. Itt jön a nagy fordulat, hogy a gazdag, körülbelül 20 évvel idősebb angol nemes, Maxim de Winter szemet vet X-re és csakhamar feleségül is veszi. Mint kiderül azonban a férfi nemrég özvegyült meg, és az előző feleség, Rebecca teljesen más karakter volt, mint ő. Rebecca gyönyörű volt, ellentétben vele, aki átlagos, igazi társasági ember, ő magának való, talpraesett, míg ő ügyetlen. Egyébként nagyon jól bánt a szerző a leíró részekkel, még én is, aki kevésbé vizuális alkat, el tudtam képzelni Manderleyt. Itt jelenik meg fenyegető árnyként Mrs. Denvers, a házvezetőnő, aki az előző Mrs. de Wintert szolgálta. Mit ne mondjak, nem túl jóindulatú, viszont azt hittem, komolyabb jelentősége lesz a személyének, mint hogy a vakon hívő szolgalelkűséget testesíti meg. Persze az új Mrs. de Winternek folyton keresztbe tesz, kifejezetten  gonosz húzásai vannak. Persze ez X kedélyére rányomja a bélyegét, a fejébe veszi, hogy Maxim még mindig az első feleségét szereti. Egyébként Daphne du Maurier mesterien játszott mond a szereplők, mind az olvasók érzelmeivel. Tipikusan ez a könyv az, ahol egyetlen karaktert sem lehet igazán megkedvelni, mégis majd megöli az embert a kíváncsiság, mi lappanghat a háttérben. Túl a regény felén érjük el a tetőpontot, ahol kiderül mi történt Rebecca-val, és milyen volt valójában. Mondhatni jó kis tanulsága a könyvnek, hogy a dolgok nem mindig azok, mint aminek látszanak. Itt jön be nagyobb részt a krimiszál, ahol előbb a bűntett derül ki, és a regény végéig lényegében visszafelé bontja ki a szerző, mi is történt pontosan. 

Így utólag meglepődtem, hogy ez a könyv csak egy négycsillagos értékelést váltott ki belőlem korábban, mindenféle kommentár nélkül. Hát, most annál hosszabban tudnám ecsetelni a dolgokat. Nem véletlenül írtam, hogy a szereplők egyike sem a szívem csücske. A mesélő szerintem kiborító, főleg ahogy bálványoz egy férfit, és az önostorozó bizonytalanságának az vet véget, hogy kiderül mi történt az első Mrs. de Winterrel. Maxim pedig megpróbálja megmagyarázni, mit miért tett, holott csak az motiválta, hogy megmaradjon a jó híre. Aztán lehet felhozni bármilyen zseniális manipulációt, akkor se az illető tette, ami tett. Az pedig még fájóbb pont számomra hogy mindent megúsznak a végén. Szóval összességében zseniálisnak tartom a kötet, viszont sok mindenben nem értek vele egyet. Valószínű azonban pont ez volt a célja, hogy elgondolkodtassa az olvasót. Ajánlani tudom azonban bárkinek, aki kedveli a lélektani regényeket egy jó adag krimivel fűszerezve.

Bram Stoker: Drakula - 5/5

Európa, 2018. 390. oldal

„Drakula vagyok; legyen üdvözölve házamban, Mr. Harker!” Ezekkel a szavakkal mutatkozik be Bram Stoker klasszikus történetében a gróf Jonathan Harkernek, az egyik főhősnek. A regényirodalom egyik leghíresebb bemutatkozását nemcsak az olvasók fújják bő évszázada – 1897-es angliai megjelenése óta a Drakulá-t nem győzik újranyomni –, de színpadi és filmszínészek is tucatszám. Lehetetlen úgy olvasni a semmi jót nem ígérő invitálást, hogy ne lássuk közben Lugosi Bélát, Christopher Lee-t vagy Gary Oldmant, vagy ne halljuk gondolatban egy súlyos várkapu nyikorgását. Drakula, aki beinvitál, rögtön felismerhető vékony sasorráról, „fennhéjázón öblös” homlokáról, főleg pedig „sajátságosan hegyes” fogairól, amik „kiálltak az ajkak közül, amelyeknek feltűnő pirossága ily élemedett korhoz képest megdöbbentő életerőt mutatott”. Ekkor még nem tudja szegény Harker, hogy házigazdája nem szimpla baljós mágnás, hanem igazából egy négyszáz éves vámpír.Harker, a fiatal angol ügyvéd azért utazik a Kárpátok közé, a hátborzongató várkastélyba, hogy nyélbe üsse Drakula London melletti ingatlanvásárlását. Nem is sejti, miféle szörnyűséget szabadít ezzel a világra: a vámpír gróf ebben a nyugati metropolisban akar újabb áldozatokat szedni, újabb – élőhalott – segítőtársakat toborozni. Miközben Harker a romos várban senyvedve tervezi reménytelennek tűnő menekülését, Drakula kísértethajója máris Anglia felé közeleg, ahol két ártatlan fiatal nő készül a boldog házaséletre. Az egyik éppen Mina, Harker menyasszonya… Barátaiknak, egy ifjú angol és egy idős holland orvosdoktornak, egy angol főnemesnek és egy amerikai kalandornak minden bátorságukra és leleményességükre szükségük lesz, hogy elháríthassák ezt a pokoli támadást.

Szerintem már említettem, hogy ha választani lehet a természetfeletti lények közül, nálam a vámpírok a befutók. Nem, nem az Alkonyat miatt, az irántuk való rajongásom az Interjú a vámpírral című Anne Rice regénnyel kezdődött.  /Ebből szerintem remek a filmadaptáció is!/ Amikor megláttam, hogy mindennek a  eredettörténete kerül porondra az áprilisi Booktube könyvklubban, rögtön le is csaptam egy használt “európás” példányra. Korábban már olvastam a kötet rövidebb változatát. Kicsit fura, mennyi mindent kihagytak a történetből, na meg az is, hogy mi értelme egy rövidített verziónak. Féltem tőle, hogy talán unalmas lesz, de egyáltalán nem így lett. A történet a maga idejében biztosan horrorisztikus, talán ijesztő is volt, ma már inkább “csak” a klasszikus, gótikus regények közé sorolnám. Ahhoz képest azonban, hogy lényegében nem a címszereplő állt a középpontban, és nem hagyományos formában íródott, így is le tudta kötni a figyelmemet. Ugyanis az egész sztori naplóbejegyzésekből, orvosi feljegyzésekből, illetve levélváltásokból rajzolódik ki előttünk. 

Kezdetben megismerjük az ifjú Jonathan Harker naplóját, akit az ügyvédi kötelezettségei a mai Románia területére szólítanak. Ingatlan bérlést kell intéznie egy bizonyos grófnak. Már maguk a feljegyzések is azt sugallják, valami nem lesz rendben, Harker még oda se ér, de már sok fura, babonás emberrel találja szembe magát. Drakula gróf kezdetben szívélyesen fogadja, de Harker gyorsan rájön, hogy inkább fogoly, mint vendég. Egyre rémisztőbb dolgok történnek, mi sem tudjuk, hogy ez vajon valóság, vagy egy szegény háborodott elme agyszüleménye. Ezek után egy éles váltással Angliába kerülünk, ahol Seward doktor érdekes feljegyzéseit olvashatjuk egy különös betegről, aki rovarokat és pókokat eszik., néha pedig féktelen dühöngésbe kezd. Később pedig megismerjük Lucy-t és Minna-t a naplóikból, illetve a baráti levelezésükből. Bevallom, ők számomra kissé egysíkúak voltak, talán az ő irományaikat untam leginkább. Ellentmondva magamnak másrészt viszont az ő részeik adták a történethez a legtöbbet. Leginkább itt szembesülhetünk a gróf valódi alakjával. Drakula nem jelenik meg előttünk közvetlenül, nem ismerhetjük meg a gondolatait, csak az emberek oldaláról tudjuk meg, hogy több száz éves, vérivó szörnyeteg, aki sokkal erősebb az átlagnál. Egyébként fokozatosan, részletekből áll össze, mivel állnak szemben, de szerintem a mai olvasóknak már egyértelmű, milyen lényről van szó. 

Érdemes kitérni a regény vámpírábrázolására, ami teljesen a népi folklórból, babonákból, legendákból merítkezett. Gonosz, csak a vér érdekli, fiatal lányokat ejt áldozatul, akikből szintén vérszívó lesz. Persze rendkívül gyors, erős, és így tovább. Egyáltalán nem kap saját személyiséget, mégis körülötte forgott a regény. De még egy ikonikus személyt teremtett ez a kötet, aki számtalan ilyen-olyan feldolgozásban felbukkant. Ez az illető nem más, mint Van Helsing doktor, aki itt a furcsa esetek szakértőjeként jelenik meg. Formabontó ötletei voltak itt is, a vérátömlesztésen enyhén szólva meglepődtem, azt hittem ez valami későbbi dolog az orvostudomány területén. Kicsit fura volt a korábbi olvasási, vagy filmes élményeimhez képest, hogy itt egy idős figuráról volt szó. Már arra is utaltam, hogy a forma ellenére így sem lett a cselekmény unalmas, sőt meglepően mozgalmas volt. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy több szál fut párhuzamosan, hogy aztán egy nagy fináléban egyesüljenek. Nekem a rövidített verzióból az se rémlik, hogy a végén felkerekedtek volna, hogy keletre is kövessék a grófot, illetve az sem, hogy több szereplő meghal. Na mindegy, engem nagyon meggyőzött a hosszabb, vagyis eredeti verzió. Szóval aki szereti a gótikus irodalmat, vagy kíváncsi honnan indultak irodalmi hódító útjukra a vámpírok, azoknak bátran ajánlom! 

A képek forrása: Moly. 

Ez itt a reklám helye, a megszokott platformokon kívül lett egy bloghoz tartozó Facebook csoportom, a Libellum Kávézó, ahol talán közvetlenebbül is alkalmunk lehet könyvekről beszélgetni. Ráadásul indítottam egy mini-kihívást, ami az "Olvassunk + 1 órát" névre hallgat. Ennek a lényege annyi, hogy keressünk egy zugot a nap folyamán, és olvassunk egy órát. Nem minden héten fogom ezt "nyomatni", nehogy kötelező jellege legyen, de minden hónap második hetében igyekszem betartani! Erről mindig informállak majd titeket! 

Itt minden platformomat eléritek!