Többször írtam már, ha választanom kellene kedvenc írót, biztosan Stephen King lenne az. Azon kevesek egyike, akitől egyszer mindent szeretnék beszerezni. De kivételes abból a szempontból is, hogy jó pár regényét örömmel elolvasom többször. Az egyik ilyen írása a Tóparti kísértetek, amelyről legalább harmadszori olvasás után írok nektek.
 |
| Európa, 2007. 714. oldal |
Michael Noonan sikeres író. Boldogan él szép feleségével, Jo-val. Minden évben megjelentet egy újabb regényt, művei előkelő helyen állnak a bestsellerlistákon, anyagilag is szépen gyarapodik. Egy fullasztó nyári napon Jo agyvérzésben meghal. Mike összeomlik, képtelen írni, még szerencse, hogy van talonban néhány kézirata. Lidérces álmok gyötrik, amelyek mind a Nevető Sarában, Noonan-nék tóparti nyaralójában játszódnak. A ház a századfordulón egy híres fekete bluesénekesnőé volt, aki annak idején családjával együtt egyik napról a másikra eltűnt. Mike négy év után átköltözik a nyaralóba, ahol az álmok folytatódnak, sőt kísértetek látogatják, s lassacskán körvonalazódik egy szörnyű rejtély. Vajon mit titkol a tóparti zárt közösség, élén a hatalmaskodó, öreg és beteg milliárdos helyi kiskirállyal? Mit rejt a múlt, s hogyan függ össze a jelennel, Mike-kal és Jo halálával? Stephen King ismét remekművet alkotott; könyve nemcsak izgalmakban bővelkedő, letehetetlen olvasmány, de hiteles képet ad az alkotó ember lelki gyötrelmeiről s egy kis település bonyolult viszonyairól is.
A kötet a Könyvkemping apropóján emeltem le a polcról, pont illett a “Vízpart” és “Kincsesláda” pontokhoz. Anno még a kedvenc kiadásomban sikerült megszerezni, az Európa Kiadó fekete, puha fedeles változatában. A mostani féltéglákkal ugyanis nem vagyok annyira kibékülve. Ez évek óta bírja a strapát, nem törik meg a gerince, ráadásul kényelmes olvasni is. A borítókép kellően visszaadja a sötét hangulatot, és a regény központi helyszínét, egy vízben álló nyaralót ábrázol. Felépítésre a szerzőtől megszokott módon alakul, relatíve hosszabb címmel ellátott részek, amelyek feloszlanak rövidebb etapokra. Műfajilag ez a kötet King kései horrorjai közé sorolható, ami a rá jellemző módon lassan építkezik, de a végén alaposan odavág.
A történet ezúttal egyes szám, első személyben íródott, amit ahogy észrevettem, a Mester az utóbbi időben nem erőltetett. Arra rájöttem viszont, hogy ezek közül azokat szeretem legfőképp, ahol egy írót tesz meg főhősnek, mint itt Michael Noonan-t. Azt hiszem, ez a szerző igazi közege. Ezen regényei nemcsak magát az alkotói létet járják körül több oldalról, de rengeteg gondolatot tartalmaznak az írás folyamatáról is. Amúgy számtalan popkulturális utalást találunk az írásaiban, ezekre a köteteire pedig még hatványozottabban igaz. A Tóparti kísérteteket például nagyban inspirálhatta A Manderley-ház asszonya, mert számtalanszor említésre kerül ebben a történetben.
Ismét nagyon messziről építi fel King a történetet, istenigazából az utolsó 150 oldal miatt lehet a horror műfajába sorolni. De ne szaladjunk ennyire előre! Az elején megismerjük Michael Noonan-t, aki a feleségét gyászolja. A szerző remekül bemutatja ennek minden stációját. Annyira részletesen enged bepillantást a karakter gondolataiba, hogy tényleg hihető, hogy az ő és nem King tollából származik a regény. Azt már említettem, hogy rengeteget foglalkozik az írással ezekben a részekben, főleg az írói blokk kérdéskörével. (Amúgy Stephen King életében is volt egy szakasz, amikor fel akart hagyni az írással.). Nem mintha enélkül nem bővelkedne leírásokban a kötet, ez hazugság lenne. Az egyes szám, első személyű leírásmód mellett is kellő ismeretet kapunk arról a tóparti nyaralóövezetről, vagyis a Búról, ahol a főszereplő háza áll. Egyébként egy tipikus amerikai kisváros, King imádott közege, ami csak nyáron telik meg élettel, az őslakosok pedig átvészelik a telet. Visszatérve a nyaralóra, aminek még neve is van, a Nevető Sara, valahogy már a regény elején baljóslatú helynek tűnt, csakúgy mint a regényben rengetegszer említett Manderley. Kezdetben nekem az volt különös, hogy Noonan a rémálmai ellenére odament, és a később egyre gyakoribbá váló fura események ellenére halál nyugodtan ott maradt. Ám erre később érdekes magyarázat fog adódni.
Amúgy, aki nézett esetleg Odaátot, azt nem nagyon fogja meglepni az a kísértetsztori, amit a Mester ebben a regényben villantott, legalábbis ami az alapfelállást és az ok-okozati összefüggéseket illeti. Viszont nagyon árnyalt a történet, nemcsak a tipikus rossz oldalról ismerjük meg a Nevető Sara szellemeit, megkapjuk mellé a háttérben lezajlott eseményeket is. Két szál gabalyodik itt egybe, a múlt és a jelen vonatkozásában, mindegyikben főszerepet kap egy anya és a gyereke, de más-más aspektusban. De mielőtt eljutnánk a végkifejletig, elég hosszú út áll előttünk. Érdemes egyébként figyelni, mert a szerző lassan csepegteti az információkat, és a végén minden egyes apró mozzanatnak jelentősége lesz.
Noonan találkozik a szintén özvegy Mattie Devore-val, aki szerény körülmények között, egy lakókocsiban neveli a lányát. Itt ízelítőt kapunk a való világból, ugyanis Noonan egy gyámügyi per kellős közepén találja magát. Max Devore, Mattie apósa és a kislány nagyapja meg akarja szerezni a felügyeleti jogot. Messze nem jut a dolog, de nagyon tetszett a hasonlat, amit az ügyvéd mondott, hogy egy gyámügyi per olyan, mintha a vak Justitiát (az igazság istennőjét) lerángatnák a helyéről, megerőszakolnák és még sárba is hempergetnék. Hát, valahogy én is így tudom elképzelni, itt is mindenféle mocskos dolgot igyekeztek előszedni. Persze a közvélemény, vagyis a város lakói már legyártották a saját verziójukat a történethez. A kötet már említett utolsó 200 oldalán indulnak be igazán az események, sőt erre már olyanok, mint a lavina, sehogy se lehetne megakadályozni őket. Mire az egyik véget ér, már jön a következő. Persze a végére nagyjából rendeződnek a dolgok, de King-hez mérten ne is várjunk száz százalékban boldog befejezést.
Azt hiszem, újfent írhatom, hogy ez az egyik kedvenc King regényem a hasonló műfajú írásai közül. Az biztos, hogy akkor van igazán elemében, amikor íróként egy író bőrébe bújhat. Nagyon lassan építette fel a történetet, lépésről lépésre, legalább akkora hangsúlyt fektetve a karakterekre, mint a történetre. Hogy még hatásosabb legyen, rengeteg a leírás, ami sok esetben mesteri módon növeli a történet feszültségét. Az utolsó 150-200 pedig gyorsvonat módjára fogja elsodorni az olvasót. Nyugodtan lerághatjuk a tíz körmünket! Így harmadik olvasásra is fenntartotta az érdeklődésemet, ahogy haladtunk az elkerülhetetlen vég felé. Szóval nem is tudok mást írni, mint azt, hogy ajánlom, kiváltképp a King rajongóknak, de azoknak is akik nem bánják, ha messziről indul egy jó horror sztori!
5/5
A kép forrása: a Moly.
További könyvek, amelyeket a szerzőtől olvastam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése