Már ezer éve emlegették nekem ezt a könyvsorozatot, de most, mint sokaknak a Neflix-széria miatt jött meg hozzá a kedvem. Viszont szerettem volna előbb elolvasni a könyveket, és utána nekiesni az adaptációnak. Nálam fordítva soha nem sült el jól a dolog.
Nos, azért a bejegyzésemet olvasva érdemes hozzátenni, hogy egy majd’ 30 éve (az első részt tekintve!) íródott fantasy szériáról beszélünk, amelyből később videójátékot készítettek, ez tette világszinten ismertté. Egyébként én a régi kiadásokat kaptam kölcsönbe, de semmivel sem rosszabbak az új köntösbe öltöztetett, modern verzióknál. Sőt, talán a borító a első esetben jobban is tetszik, mert tipikusan a játékbeli karakterek jelennek meg rajtuk. De ennek nincs sok jelentősége a történet szempontjából.
Ebben a két kötetben különféle novellákon keresztül ismerhetjük meg a Vaják világát, nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás. Sokkal több lehetőség van így más-más aspektusból rávilágítani mind a környezetre, mind a szereplőkre. Magát a világrendszert annyira részletesen nem akarom elemezni, de talán úgy jellemezném, mint egy középkorba oltott fantasy mixet. Istenigazából itt aztán mindenféle népség, faj megtalálható a varázslóktól, az embereken át egészen a tündékig, törpékig. Külön kiemelendő, ahogy az emberek és más népek együttélésével foglalkozik a társadalom szintjén. Emellett egy rakat legendából, népi folklórból, sőt, még meséből is merített. A történetek egy része ugyanis ismert sztorik ilyen-olyan újramondása. Később kitérek arra, mi az, amit konkrétan felismertem. A legkülönlegesebb dolog a regényben egyértelműen a vajákság, nem véletlenül. Ők félig-meddig emberi lények, egyfajta mutánsok, akiket gyerekkoruk óta arra képeznek ki, hogy megvédjék az embereket a szörnyektől. Itt pedig hemzsegnek bőségesen.
Amennyire ebből a két kötetből le tudtam szűrni, végig négy fontosabb szereplővel operál a történet, feltehetőleg a későbbi regényekben rengeteg mellékszállal kiegészítve. Az első és legfontosabb Geralt, aki vajákként keresi a kenyerét. Keresztül-kasul járja a világot, általában megfelelő fizetségért cserébe a bajbajutottak segítségére siet. Tipikusan a fantasy regények magányos harcosa, aki a céhe törvényei és a saját értékrendje szerint éli az életét. De mint azt látjuk majd, sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeli. Yennefert egy dzsinn sodorja Geralt útjába. Egyelőre nem igazán tudom hova tenni a novellák alapján, de nem lesz a kedvencem. Nem tudja, mit akar, de az biztos, hogy mindent. Ritkán elégedett, pedig varázslóként gyakorlatilag bármit elérhetne. Aztán ott van Ciri, a Meglepetés Gyermek, akit a végzet rendel a Vaják mellé. A jó ég tudja, mi alapján, gondolom ez a regényekben még magyarázatra vár. Egyébként eddig azt mondanám, hogy egy cserfes kislány, aki kezdi sejteni, hogy valami nagyon fontos feladatra hivatott. Az utolsó pedig Kökörcsin, a vándor énekes, költő. Szintén elég tipikus alakja a különféle fantasy regényeknek. Kicsit lökött, egyfolytában a nőket hajkurássza, és mindig bajba keveredik. Állandóan összeakad Geralttal, akivel több közös kalandba keverednek. Yenneferrel ki nem állhatják egymást. Na, de azt hiszem, elég is ennyi általánosságban, most pedig nézzük röviden a széria első két részét! Azonban a bejegyzés néhol spoileres lehet!
Az utolsó kívánság - 5/4
Sapkowski magával ragadja a képzeleted!
Később azt beszélték, a férfi északról érkezett, a Kötélverők kapuján keresztül. Bár nem volt idős, a haja szinte teljesen fehér volt. Amikor levetette köpenyét, kiderült, hogy a vállán egy szíjon kard függ. Nem volt ebben semmi szokatlan, Vizimában szinte mindenki fegyverrel járt, de azért senki sem hordott pallost a hátán, mint valami íjat vagy tegezt. A fehér hajút a királyi felhívás vezette a városba; a Vizima lakosait gyötrő striga visszaváltozásáért járó háromezer oren jutalom. Ilyen idők jártak. Régen csak a farkasok üvöltöttek az erdőkben, mostanra mindenféle mocsadék elszaporodott – akárhová nézel: lidércek, strigák, ocsmány hódfajzatok, baziliszkuszok, ördegek, mifenék, vilák és vízbefúltak. Ide már nem elég az egyszerű varázslat vagy nyárkaró. Ide hozzáértő kell. És a messzi Ríviából érkezett idegen épp ilyen szakember. Ő Geralt, a vaják, a mágia és a kard mestere, egy mutáns, akit arra teremtettek, hogy megőrizze a világban az erkölcsi és természeti rendet.
Ez a kötet hivatott arra, hogy egyszerű kalandokkal bevezessen bennünket a Vaják-univerzumba. Szerintem ezt a lehető legszéleskörűbben meg is teszi. Mint már említettem, a könyv novellákból épül fel, ezek közé azonban beékelődnek a “Belső hang” elnevezésű részek, amelyek további részleteket ismertetnek meg velünk Ríviai Geralt életéről. Talán ezekben világlik ki legjobban az élethez és a társaihoz való viszonya.
Az első történetben, amely stílszerűen A vaják címet viseli, Geraltnak egy strigát kell meggyógyítania. Egyébiránt ez egy bevezető, miről is szól a vaják mesterség. Ötletes, ahogy a szerző beépíti a sztoriba a népi hiedelmeket. Hajnalig kell kibírni a lény mellett, és nem szabad visszaengedni a koporsójába a harmadik kakasszóig, akkor lehet, hogy emberré változik. De nem csak egy szimpla novellát kapunk, elmélyed abban a kérdésben, milyen egy rossz uralkodó, aki csak a saját érdekeit nézi. Mindegy, hány ember halt meg, a strigát nem lehetett megölni. Egyébiránt nem volt egy hosszú történet, és nagy meglepetéseket sem tartogatott. Az Egy csepp igazságban már felfedezhetünk egy mesei átiratot, mégpedig A szépség és a szörnyeteg egy elég darkosított verzióját kapjuk. Van átok, van Szörnyeteg, aki ráadásul meg is érdemelte a sorsát. Nos, a Szépséget sem lehet egy ártatlan lánykának tekinteni. Érdekfeszítő megoldást hoz a történet vége, amiben Geraltnak is nagy szerepe van. A legjobb novella a könyvben, A kisebbik rossz szintén egy retelling, mégpedig a Hófehérke új köntösben való tálalása. Groteszk módon kifordítja a történetet, és eljátszik a gondolattal, mi van, ha nem csak a királynő bűnös bizonyos dolgokban. Hófehérke, vagyis itt Renfri, a Gébics, mint vérbeli rabló és gyilkos jelenik meg a lapokon. De ennyire nem egyszerű a történet, ugyanis azt a kérdést feszegeti, mekkora szerepe van a környezetben abban, mi lesz az emberből. Nekem amúgy nem volt így fura, mert olvastam már ennél sötétebb verzióját is a sztorinak. Geralt itt inkább az elveire, mind a szívére hallgatva dönt.
Szintén érdekes történet a Pénz kérdése, melyben a Vajákot egy királyi vacsorára hívják, ahol a hercegnő kezéért folyik a versengés, ám nem várt dolgok történnek. Előkerül egy átok, Geralt pedig szórakozva a végzettel, az est meglepetését kéri ajéndékba. Kezdetben nekem ez is valami átiratnak tűnt, aztán később esett le, hogy ez adja a majdani események egyik alappillérét. Nem igazán hatott meg a dolog, a végzet szerepe egyáltalán nem világos számomra ebben a világban. De gondolom, a regényekben jobban el lesz magyarázva. Ezután jött A világ peremén, ami talán a legkevésbé tetszett a kötetben, viszont ez volt a legviccesebb. Itt Geralt Kökörcsinnel karöltve egy különleges lény nyomába ered, amely nem hagyja békén a falu lakóit, különféle gaztetteket követ el. Viszont a poénos volta mellett ebben csúcsosodnak ki a népek közti ellentétek, azt feszegeti, miért nem tudnak egymás mellett élni a tündék és az emberek. Az utolsó történet volt a kötet címadója, Az utolsó kívánság. Ebben találkozik először Geralt és Yennefer. Azzal indul, hogy Kökörcsin megsérül, és egy varázsló segítségére van szüksége a teljes gyógyuláshoz. Yennefer nagy nehezen vállalja, hogy rendbe hozza, de cserébe el akarja kapni azt a lényt, ami ezt tette a trubadúrral. Itt az tetszett a legjobban, hogy bemutatja a varázslók “kasztját” közelebbről, és megtudjuk milyen árat fizetnek a hatalomért. Egyébként tökéletes húzás volt ezt a sztorit betenni a végére, pedig a Belső hang című fejezetekből már tudható, hogy Geraltnak és Yennefernek volt köze egymáshoz. Ennek ellenére nekem a varázslónő teljesen ellenszenves, már az elejétől kezdve. Önző, magamutogató, és így tovább. Remélem, a regényekben kedvelhetőbb lesz.
Istenigazából jó olvasmány volt. A novellák tényleg széles spektrumban mutatták be a Vaják világát, de jó karakterábrázolás volt a szereplőkről is. Viszont a nagy hűha érzés elmaradt, azt hiszem, számomra ez egy erősen túlértékelt sorozat lesz.
A végzet kardja - 5/3,5
Egy végzet, hat történet
Nehezen lehet beskatulyázni ezt a kötetet, mert számos hagyománnyal szakít – de éppen ez teszi annyira izgalmassá. Egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat. Minden elem megtalálható benne, amire egy jó könyvnek szüksége van: nyaktörő kalandok, humor, őrült szerelem, a sors szövevényei, páratlan nyelvezet és fantázia, valamit kulturális sémáink értő vizsgálata. Mindezt egy ismerős, meséinkből és hagyományainkból táplálkozó, fantasztikus ősi világba ágyazva, amely tükröt tart a mi századunknak.
Andrzej Sapkowski Tolkienhez mérhető író, még ha különbözik is tőle, hiszen szövegei határozottan közelebb állnak a mai valósághoz és magukban hordozzák a szlávok forróbb temperamentumát. Sapkowskit olvasva egyszerre találjuk magunkat valahol Tolkien világában, egy magából kifordult mesefilm vetítésén, a középkorban, Zagloba uramnál Sienkiewicz trilógiájában, egy közgazdaságtani szemináriumon, komor pogány szokások földjén és egy fekete krimi humorral megfestett háttere előtt.
Az előző kötethez képest, már találni is különbséget. Ebből kimaradtak a Belső hangok, pedig az előzőben kifejezetten érdekesnek találtam ezeket a részeket, feldobták a sztorit, és adtak egy lélegzetvételnyi szünetet Geralt kalandjai között. Legkevésbé a novellák kaland és fantasy rész jött át, sokszor a szereplők ilyen-olyan lelki nyűglődésére fókuszált az egész.
Az első történet, A lehetőségek határa valamilyen szinten egy újramesélt történet, de nincs konkretizálva a mese, a lovag kontra sárkány felállást láthatjuk egy egészen más szemszögből. Ennél talán a tanulság a leglényegesebb, hogy néha nem minden az, aminek látszik. Egyébként annyira nem találom eredetinek, mert az előző kötete retellingjei is csak a visszájára lettek fordítva. Viszont az Aranysárkány alakja nagyon bejött. A Jégszilánkokban megszemlélhetjük Yennefer és Geralt új szintre lépett kapcsolatát. Együtt élnek, ám a Vajáknak mehetnékje van a városból, és képtelen kifejezni az érzelmeit. Yennefer pedig több vasat tart a tűzbe. Ezzel lényegében le is írtam ezt a novellát, annál a résznél, amikor a két marha párbajozni akar, már csak fogtam a fejem, szívem szerint itt becsuktam volna a könyvet. Ez volt a legrosszabb a kötetben, fantasy szappanoperával körítve. Félreértés ne essék, alkalomadtán szeretem a romantikát, de ezt inkább hagyjuk… Az Örök tűz című novella némiképp ellensúlyozza az eddigiek komolyságát. Kifejezetten vicces volt, mennyi bajt tud okozni egy alakváltó, aki nem csak az ember külsejét, hanem az érzelmeit, gondolkodásmódját is képes lemásolni. Bebizonyosodik, hogy vannak “jószívű” szörnyek. Ebben a sztoriban kifejezetten Kökörcsin alakított a legnagyobbat. A legjobb novella számomra egyértelműen a Némi áldozat volt. Ismét egy újramondás, mégpedig A kis hableány. Mondjuk ez csak egyfajta kerettörténet Geralt és Kökörcsin ügyködése mellett, de nagyon ütős volt. Végre a sellő nem úgy volt ábrázolva, mint egy naiv, egyszerű lélek, aki feláldozza az életét a szerelemért. Egyébként nem volt annyira különleges történet, de a két szál összefésülése nagyon feldobta a novellát. A másikon ugyanis Geraltot felbérelik, nézzen utána egy halászhajó eltűnésének. Kiderül, hogy egy tengermélyi faj területére tévedtek. A végzet kardjában éleződnek ki legjobban a fajok közti ellentétek. Geralt a driádokhoz érkezik követként, az egyik birodalom királya felszólítja őket, hogy adják át az erdőségeik egy részét. Nos, nem igen akaródzik nekik. Ennek a véletlennek a folytán, na meg a végzet miatt talál rá Geralt Cirire, akit visszavisz a nagyanyjához. Nekem ez a történet se hideg, se meleg érzést nyújtott. De annyi biztos, hogy hiába gyerekszereplő, Ciri egyáltalán nem szimpatikus. A legutolsó történet, a Több annál az előző szálat folytatja és bemutatja, milyen magányos a vajákok sorsa. De ez sem igazán győzött meg.
Összességében ez a kötet kevésbé tetszett, mint az első. A szélsőségek könyve, mert vagy nagyon tetszett, egy-egy történet, vagy nagyon nem. Példának okáért Yennefer és Geralt nyűglődése hidegen hagyott, ez egy teljesen felesleges szál az egész történetben. Ugyancsak nem érdekelt a Geralt és Ciri között alakuló gyerek-szülő viszony., ez a kettő teszi ki pedig a kötet háromnegyed részét. Nem mondom, hogy rossz volt, de remélem a regények már kiforrottabbak lesznek, és kevésbé érzelmi síkon fognak mozogni.
A képek forrása: Moly.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése