A világirodalmi paletta annyira széles, hogy lehetetlen lenne minden korszakban, műfajban jártasságra szert tenni. Jómagam találomra szemezgetek ebből a sokaságból, akár akár ajánlás nyomán, akár hirtelen felindulásból. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy nem vagyok híve semmilyen “ezt el kell olvasnod az életben” toplistának, de ha mégis lenne ilyenem, akkor Harper Lee regénye biztosan előkelő helyet foglalna el rajta!
 |
| Geopen, 2020. 432. oldal |
Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga, Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon. Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…
A Ne bántsátok a feketerigót! című regény 2015 nyarán megjelent folytatása Menj, állíts őrt! új megvilágításba helyezi a klasszikussá vált történetet, amelynek újrafordításával a mai kor nyelvén szólal meg a korunkban is aktuális témát feszegető regény. A folytatás nem csak megerősíti az azonnal világhírt hozó Ne bántsátok a feketerigót! elévülhetetlen értékeit, hanem kiegészíti, hozzátesz, mélyebb kontextusba helyezi az immár klasszikus művet.
A kötetre egyébként a Pergamenre hányt szavak vloggere hívta fel a figyelmemet, és a Klasszikonikus könyvklub márciusi olvasmányaként is ez lett kijelölve. Szóval, épp itt volt az ideje, hogy kézbe vegyem. Minőségileg semmi kifogásom a könyvvel szemben, rendkívül igényes. A kötetet az eredeti megjelenés 55. évfordulójára adta ki a Geopen kiadó. A borító egyszerű és letisztult, de azt hiszem, ennél nem is kell több. Szerkezetileg hagyományosan tagolt, sorszámmal és címmel ellátott, közepesen hosszú fejezetek követik egymást. Ahhoz képest, hogy a szerző nem volt annyira termékeny, és relatíve “friss” megjelenésű kötetről beszélünk, máris beírta magát a klasszikusok közé. Szimplán azért, mert az író stílusának és a könyv mondanivalójának köszönhetően ez a regény időtálló, bármelyik korszakban meg fogja állni a helyét!
Az 1930-as évek derekán járunk, a demokrácia bölcsőjében, az Amerikai Egyesül Államokban, annak is a déli részén. Mondhatni ez egyfajta aranykor volt (a nyugalom szepontjából) a két világháború között, ekkor még nyoma sem volt a világon néhány év múlva elharapódzó őrületnek. Akár idilli is lehetne a történet, de aki olvasta, vagy hallott róla bármit is, az tudja, hogy egy cseppet sem lesz az. Harper Lee pont ez alá az normális felszín alá enged bepillantást ezzel a remekművel.
A történet egyes szám, első személyben íródott, gyermek szemszögből, de ez nem teljesen igaz. Fürkész felnőttként emlékszik vissza a gyermekkorában történt eseményekre. A szerző zseniálisan megoldotta, a narrátor úgy meséli el az egész sztorit, hogy az aktuális érzelmeket közvetíti felénk, amit akkor átélt. Mindez körülbelül három évet ölel fel, így egyfajta fejlődésregény, hogy válik egy kislány idejekorán kvázi felnőtté. Nem ez a kötet lényege, de rendkívül sokat adott ahhoz, hogy ez a mű kiemelkedik a sokaságból. Na, de térjünk vissza az elejére! Az első fejezetekben megismerjük a vadóc kislány, Fürkész mindennapjait, már ez is alapvetően egy érdekes korrajz a déli államok társadalmáról. Megtudjuk azonban azt is, hogy az édesanyja elhunyt, az apja Atticus neveli őket, mégpedig a korhoz képest egészen liberális szellemben. Inkább megbeszéli a dolgokat, mint megtiltja, vagy épp büntet. Az is hamar kiderül, hogy a férfi ügyvédként dolgozik, és a városban nagy tisztelet övezi. Fürkész elérkezik abba az életkorba, hogy iskolába kezdjen járni, akkor döbben rá, hogy eddig védett burokban élt. Hát, a gyerekeknél nem kell gonoszabb, gyorsan a kislány, vagy épp a bátyja fejéhez vagdossák a dolgokat. Harper Lee nagyon finoman vezet be bennünket a felszínen tökéletes, demokratikus alapelven működő és ebben hívő társadalomba. Főleg az egyik rész fogott meg, hogy mennyire elítélően nyilatkoztak Hitler hatalmi törekvéseiről, magáról a náci propagandáról, közben pedig a rasszizmust tekintve ők sem voltak sokkal jobbak. A feketékkel szemben enyhén szólva kettős mércét alkalmaztak. Persze voltak olyanok, akik ugyanolyannak tekintették őket, mint bármelyik másik embert, sőt, Fürkészék egyenesen családtagnak tekintették a náluk dolgozó fekete bőrű szakácsnőt. Sokan azonban csak hangoztatták az egyenjogúság kérdését, de elvárták, hogy a feketék külön városrészben érjenek, ne járkáljanak ugyanoda, ahova ők. Ha pedig valami bűncselekményre derült fény, akkor alapból rosszabb pozícióból indultak. Nos, ez utóbbi lesz a regény központi szála. Minden azonban egy gyermeki szűrőn jut el hozzánk olvasókhoz, és szép lassan bontakozik ki előttünk a helyzet, amibe Atticus belecsöppent. Rá osztották ki ugyanis egy fekete bőrű férfi védelmét, akit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak. mondanom sem kell, hogy nem túl ideális felállás. A szerző több aspektusból is megmutatja, milyen hatással van ez a város lakóinak, illetve Fürkész családjának életére. Atticusnak talán az a szerencséje, hogy a város lakói tisztelik, mégis egyre több megjegyzést kap amiatt, hogy képes kiállni az elkövető mellett.
Az ügy egyre jobban kezd begyűrűzni Fürkész és a testvére életébe is. Ezek az események akkor válnak számunkra is közvetlenné, amikor elérünk az ominózus tárgyalásig, ahova Fürkészék is belógnak. Érdekes volt bepillantani abba, mégis hogyan zajlott egy korabeli tárgyalás. Mindig is érdekesebbnek tartottam az angolszász, főleg az amerikai jogrendszert, ahol sokkal nagyobb teret kap mind a vád, mind pedig a védelem, és lényegében egy laikus testület, az esküdtszék dönt a vádlott bűnösségéről. Ezzel azonban messze nem ér véget a történet, sokkal többrétűbb ennél. Ne féljen senki, hogy a gyermeki nézőpont miatt esetleg unalmas lesz. Sőt, a végére felpörögnek az események, itt kap igazán értelmet, miért is az a regény címe, ami. Persze ez többször is felbukkan a cselekmény folyamán, de simán el lehet siklani felette. Nos, mit írjak, hatásos, elgondolkodtató, és egyben kijózanító felismerést nyújt.
Végezetül csak ismételni tudom magam, ez a kötet egyszerűen zseniális. Nem azért, mert társadalmilag jelentős témákat boncolgat, egy fiktív történet mögé bújtatva, hanem ahogy teszi! Egy gyermek naivságával kritizálja az amerikai demokrácia kettős mércéjét, amit a fekete bőrű emberekkel szemben akkoriban alkalmaztak (és alkalmaznak máig). Ráadásul mindezt egy elég komoly bűncselekmény gyanúja köré építve. Ebből sejthető, hogy a regény több évnyi időt ölel fel, szóval a kötet mindezzel együtt egyfajta fejlődésregény, hiszen a kötet elején Fürkész még egy átlagos rosszcsont kislány, aki kénytelen lesz idejekorán felnőni. Ajánlani tudom mindenkinek a kötetet! Nem véletlenül került be röpke 60 év után azon felejthetetlen klasszikusok közé, amiket tényleg érdemes elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése