Kortárs egyveleg I. - Avagy könyvek, amiket nem igazán tudok sehova besorolni

Két kortárs regényről hozok “pár” sort, amelyek az egyediségükkel messze kitűnnek az átlagos felhozatalból, nem is igazán tudtam hova sorolni őket. 

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete - 5/4

Park, 2020. 342. oldal

A Nápolyi regények szerzőjének új könyve
Felnőni? Mivégre? Ki mondja meg, hogy mi lesz belőlünk és kire fogunk hasonlítani?
Valami baljós dolog történik Giovanna bájos gyermekarcával, és lassanként kiütközik rajta a kamaszok rusnya undoksága. De vajon tényleg így állnak-e a dolgok? Melyik tükröt válassza az ember, hogy visszataláljon önmagához, és megmeneküljön?
A gyermekarc szépségének elillanását követően az új ábrázat utáni hajsza két Nápoly közt zajlik, amelyeket testvéri szálak kötnek össze, s amelyek kölcsönösen rettegik és gyűlölik egymást.
Az egyik Nápoly odafönt pózol, az erényesség álcáját magára öltve, a másik odalenn található, a mélyben, harsánynak és közönségesnek tettetve magát. Giovanna e két Nápoly közt ingázik, hol alázúdulva a mélybe, hol felkapaszkodva a magaslatokra, és mindeközben eltévelyedve tapasztalja, hogy sem odafönn, sem a mélyben nem talál válaszokra, a város pedig nem nyújt szabadulást.

Annyian áradoztak már a szerző Nápolyi regények sorozatáról, hogy nagyon kíváncsi voltam, vajon mit tudhat. A másik, amiért birizgálta a fantáziámat, az Elena Ferrante titokzatos személye, ő ugyanis nem hajlandó felfedni a kilétét, nem érdekli a nyilvánosság. Első körben inkább egy egykötetes írásával szeretem volna megismerkedni, ugyanis rengeteg megkezdett sorozatom van, amiknek olvasása érdektelenségbe fulladt, nem szerettem volna Ferrante-val is így járni. Kettős érzéseim vannak a kötettel kapcsolatban. Valahol meg tudom érteni, miért vannak oda érte, másrészt viszont sok újat nem mutatott. De kezdem azzal, hogy maga a kiadvány rendkívül igényes, le a kalappal a Park Kiadó előtt. Kemény borítós, de van beépített könyvjelző és külső védőborító is. Ráadásul nagyon stílusos a borítókép, de szerintem annyira nem passzol a regényhez. Ha műfajilag kell behatárolni, talán fejlődésregénynek mondanám. Ami egyértelműen a regény erőssége, és amiért szerintem rengetegen szeretik az az írói stílus, amelyért köszönet a fordítónak is, tényleg magával rántja az olvasót. Kevés olyan “mesélő” van, aki bármilyen unalmas témáról írhat, akkor se tenné le az ember. Ebben az esetben már a cím is beszédes, és tényleg erről szól a történet, mennyi képmutató, hazug ember van. Rögtön az elején megismerjük a narrátort, aki egyben a regény központi figurája. Giovanna egy tizenéves lány, aki szép  lassan elkezd kamaszodni. A regény elején tényleg egy kislány szemszögén keresztül láthatjuk a “képeket” a látszólag boldog, tökéletes családjáról. Egy véletlen folytán azonban egyre több olyan dologra derül fény, amit a szülei eltitkoltak Giovanna elől. Kezdve a nagynénivel, az apja komplett rokonságával, ráadásul a szülők egymás közti viszonya sem mondható túl rózsásnak. A lány persze úgy reagál, mint minden tinédzser, aki azt hiszi, ő tud mindent a legjobban, és megy a saját feje után. Szerencsére nekem ez a korszak ilyenformán kimaradt az életemből, lehet ezért se tudtam annyira azonosulni a főszereplővel. Fejlődésregénynek tényleg fejlődésregény, mert Giovanna megtapasztalja az emberek valódi természetét, fiatal felnőtté válik, aki kíváncsisággal tekint a nagyvilágra. Ami még nekem tetszett az az, hogy nagyon jól bemutatta az első generációs értelmiségiek nehézségeit, és egyben rávilágított a gyengeségeikre is. Az már kevésbé, hogy ennyire központi szerepet kapott a szexualitás, de jobban belegondolva nem is mutat annyira szélsőséges képet. Az emberi kapcsolatok kétségkívül furcsák tudnak lenni. Összességében nekem tetszett a kötet, főleg a szerző elbűvölő stílusa, írásmódja miatt, a történet maga azonban nem nagyon mozgatott meg bennem semmit. Valószínűleg fogok még Ferrante regényt olvasni, de hagyom ülepedni a dolgot. 

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások - 5/4

Animus, 2020. 370. oldal

Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban. Egy ingatlanügynök úgy véli, ez megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, ám nagyobbat téved, mint azt elsőre gondolnánk. Egy kudarcot vallott bankrabló ugyanis menekülés közben beront az épületbe, és túszul ejti az összes érdeklődőt: két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. A rendőrség körülveszi a házat, és ahogy telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen lassan összeismerkedik, és kiderül, hogy sokkal több a közös bennük, mint hitték volna. A rabló viszont két rossz lehetőség közül választhat: rendőrkézre adja magát, vagy ott marad a lakásban ezzel a sok lehetetlen, ingerült emberrel, akikre mindannyian hasonlítunk kissé…

Korábban olvastam már a szerzőtől Az ember, akit Ovenak hívnak-ot, szerintem ez egy mestermű a maga nemében. Már terveztem, hogy mást is kézbe veszek a repertoárból, amikor szembe jött velem ez a kötet a friss megjelenések között. Azt hiszem, azt nem állíthatjuk, hogy nem feltűnő a borítója a nyuszimaszkos alakkal, és a piros háttérszínnel. A fülszöveg pedig nagy vonalakban fel is vázolja a helyzetet. Egy félresikerült bankrablás áll a középpontban. Na, én azt hittem, valami éles stílusváltás lesz Backman előző írásához képest, de nem volt akkora mértékű. Felépítésre ötletes a kötet, egyrészt követhetjük a bankrablást magába foglaló eseménysort, valamint bepillantást kapunk a bankrablás utáni rendőrségi jegyzőkönyvekbe. Nos, ha másból nem, ezekből nyilvánvalóvá válik, hogy a kötet cselekményét nem igazán lehet komolyan venni, túl abszurd, ebből én azt a következtetést vontam le magamnak, hogy biztosan másra fog terelődni a hangsúly. Ez így is van! Nem tudtam semennyire azonosulni az eseményekkel, ilyen nincs, az fix, és engem ez kicsit idegesített. De ugyanígy vagyok a regény szereplőivel is. Túlidealizált személyiségekkel van tele, rossz embert még nagyítóval sem találnánk köztük. Viszont a kötet sok fontos dologra hívja fel a figyelmet, amely mindannyiunk életét jellemezheti, nem véletlenül az a címe, hogy Hétköznapi szorongások. Egyesek tragédia szemtanúi voltak, mások  magányosak, vagy épp gyászolnak, de szóba kerülnek a házassági viszályok, megélhetési gondok, tényleg minden olyan probléma, ami bárki életében jelentkezhet. Ilyen módon mi, olvasók is a történet részeseivé válhatunk. Egyébként a vége felé egy egészen  meglepő fordulatot vesz a sztori, innentől valamivel jobban felpörögnek a cselekmények. Ezen kívül az írói stílus egyébként lenyűgöző, örök érvényű életigazságokat tár elénk, mégsem válik egy skandináv Coelhóvá. Nem ismétli ugyanazokat a frázisokat, inkább észrevétlenül mutat utat önmagunk megismeréséhez. Szóval így a végére annyit tudok írni, hogy tényleg az vegye kézbe, aki kedveli az abszurd fordulatokkal teli, ironikus történeteket. 

A képek forrása a Moly.