Emily Brontë: Üvöltő szelek

Arra rájöttem, hogy nekem a klasszikus romantika terén a szenvedős történetek jönnek be. Ebből kifolyólag nagyon szeretem a Brontë nővérek munkásságát, az ő regényeikben soha semmi nem megy egyszerűen. De azt hiszem, még közülük is kiemelkedik Emily, aki egyetlen prózai írásával bebetonozta helyét a 19. század legkiemelkedőbb alkotói között. 

Európa, 1982. 464. oldal

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor – egy esztendővel halála előtt – megírta ezt a regényt, a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és odaadás furcsa szövedéke a történet, egy magába forduló, romantikus lélek költői vallomása a szerelemről és a szenvedélyről. Elemzése kegyetlen mélységeket tár fel, és nyomasztó légkört teremt: titokzatosság, babonák homálya övezi szereplőinek jellemét, a romlás sötét erői csapnak össze és küzdenek egymással, míg végül a tragikus feszültséget ismét a szerelem, a fiatalok, az újabb nemzedék szerelme oldja fel.

A kötet a 48 órás Ítéletdöntögető Olvasási Maraton (erről BacchanteBlues youtubecsatornáján találtok bővebb infót) alatt vettem a kezembe, amelynek témája áprilisban a feminizmus volt. Többedszerre olvastam már el ezt a regényt, de kétség sem férhet hozzá, hogy a szerzője úttörő volt a maga idejében. Ráadásul a kötet fényévekkel megelőzte a korát, ebben egyetértek a regény végén található esszé szerzőjével, ugyanis olyan lelki folyamatokat vett észre, amelyeket csak jó pár évvel később kezdtek el ténylegesen kutatni. Na, de ennyire még nem szaladok előre! Nekem még az 1982-es, “európás”, zöld borítós kiadás van meg. Ezen arany színnel szerepel a szerző neve és a mű címe, nos, számomra ennyi elég is. A klasszikusoknál preferálom ezt a kiadói szériát, nagyon strapabíróak a mai napig ezek a kötetek. Magára az írói stílusra annyi megjegyzést tennék, hogy szerintem jóval sötétebb hangot üt meg, mint a másik két Brontë testvér, egyáltalán nem hasonul ez a regény az ő műveikhez. Talán ettől is bír olyan átütő erővel, ezt valaki tényleg vagy szereti, vagy utálja. 

Maga a történet egyes szám, első személyben kerül elmesélésre, két külső szemlélő elbeszéléséből követhetjük az eseményeket. Kezdetben a szomszéd birtok új bérlője, Lockwood a narrátor, aki megismerkedik a rideg, és barátságtalan urasággal, Heathcliff-vel. Itt bemutatót kapunk, milyen viszonyok uralkodnak a házban, ott van a fiatal és gyönyörű Catherine Linton, a bárdolatlan Earnshaw és a folyton pokollal fenyegetőző, bibliabújó Joseph. Nos, nem igazán lehetne mondani, hogy vendégszerető társaság, ezt Lokcwood is hamarosan megtapasztalja. Az évszak és a környezet híven tükrözi a birtok hangulatát és az ott uralkodó rideg közönyt. Egyébként nagyon érzékletesek a leírások, amit Emily Brontë ezekhez társít. Lockwood a kis kalandja következtében ágynak esik, ekkor jelenik meg mellette Ellen, aki a birtokon dolgozik. A férfi persze elkezd érdeklődni a tulajdonos története iránt, így a narráció át is kerül Ellen-hez, aki elmeséli Heathcliff és Catherine Earnshaw történetét. 

Nos, a kezdettől függetlenül ne számítsunk egy felemelő szerelmi történetre, két angyalian jólelkű, még mégis határozott személyiség között. Sőt, a szerző olyan dolgokra tapintott rá a szereplők jellemformálódásával kapcsolatban, amit jóval később kezdtek boncolgatni a lélekgyógyászat úttörői. Ilyen például az, hogy a gyermekkorban átélt dolgok, a környezet, az onnan érkező impulzusok mind-mind hatással vannak egy felnőtt személyiségének kialakulására. Catherine Earnshaw gyerekkorától indulunk. Az apja találja Heathcliff-et az út mentén, nem hagyja éhen halni, hazaviszi magával. A fiú beférkőzik a férfi kegyeibe, és valamennyire kihasználja a kivételezett helyzetét. Catherine-nel relatíve jól kijönnek egymással, mindenkit kizárnak a kis világukból. Egyébként a lányt se kell félteni, manipulatív, hirtelen haragú, és az idegei sincsenek a toppon. Amikor az idősebb Earnshaw meghal, vége lesz a jó világnak. A vallásos Joseph veszi át a nevelésüket, aki a saját szája íze szerint értelmezi a Bibliát, és ezt próbálja is beléjük verni. Közben az ifjabb Earnshaw sem tétlenkedik, asszony hoz a házhoz, aki azt kezdetben körbeugrálja Catherine-t, ami kezdi kikezdeni a Heathcliff-hez fűződő kapcsolatát. Ami azonban a legjobban betesz a dolognak, hogy a lány megismerkedik a szomszéd birtokon élő Charles és Izabelle Lintonnal, akiket teljesen más fából faragtak. Szeretik a szép dolgokat, a könyveket és a művészetet. Az egészségük törékenysége miatt leginkább ilyesmivel töltik a mindennapjaikat. 

Elérkezik az idő, amikor Cahterine-nek döntenie kell Heathcliff és Charles között. Gondolhatjuk, hogy az egyszerűbb útra lép, ez adja a regény fő konfliktusát, ezzel meg is pecsételődik a sorsuk. Heathcliff megkeseredett és bosszúálló lesz, tragédiák sora kíséri. A regény azonban több évtizedet ölel fel, így később megismétlődni látszik ugyanez pepitában. Ennél többet nem is akarok a cselekményről írni, talán kevésbé lenne ezután élvezet olvasni. Szerintem maga Emily Brontë sem sejtette, mennyire zseniális művet alkotott azzal, hogy a kor fennkölt romantikája helyett, az ösztönös, elemi szenvedélyt vitte bele a történetbe. Szerintem ez az idézet elég sokat elmond a történet jellegéről: 

"Olyasvalami ez, amit nem tudok megmagyarázni. De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fák lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat.

Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem."

 

Egyébként ennek a kiadásnak a végén található egy esszé, abban is ezt az idézetet emelik ki, nem véletlenül. Ez foglalja össze a legjobban a regény érzelmi töltetét, hangulatát. Még annyit visszatérek a cselekményre, hogy a történet második fele egyfajta tükörképe is lehet az elsőnek, ez egyfajta utalás arra, hogy nem muszáj a felmenők hibáit megismételni. Ami még érdekes volt, hogy szerintem egyfajta gótikus vonal is került a regénybe, mégpedig egy jelentős halálesethez kapcsolódva, így az illető személye végig áthatott a történetet, egyfajta jelenésként visszatérve az élők közé. 

Végezetül ismét csak annyit tudok írni, hogy ez a regény nem véletlenül került a világirodalom kiemelkedő alkotásai közé. Emily Brontë messze megelőzte a korát, kitört a konvencionális keretek közül, és megalkotta az egyik legfelkavaróbb, ám elementáris erővel ható szerelmi történetet. Igazán senkit nem lehet megkedvelni a regény során, talán még a két narrátort úgy ahogy. Rendkívüli különlegessége ugyanis a kötetnek, hogy úgymond másodkézből kapjuk az információkat, így talán még érdekfeszítőbb a történetet “hallani”. Szóval, olvassátok! Tényleg ajánlani tudom, az egyik olyan klasszikus, amelyet valóban érdemesnek tartok arra, hogy egyszer mindenki elolvassa! 

5/5

A kép forrása: Moly