J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

J. D. Barker nevével már találkozhattatok itt a blogon. Mint sokan, én is a 4MGY (Négy Majom Gyilkos) trilógia miatt lettem rajongója. Főleg az első rész lett fenomenális! Egyébként a szerző több műfajba is belekóstolt már, két kötetben is közreműködött társíróként, a Drakula előzményét Dacre Stoker-ral írta meg (Dracul) és a legutóbb összehozott egy krimit James Patterson-nal (A madártollas gyilkosságok), viszont az eddig legjobbnak tartott műve egy "egyke", természetfeletti elemekkel átszőtt thriller, a Szíve helyén sötétség, amelyről, mint a cím is mutatja, most én is írni fogok. 

Agave, 2020. 720. oldal

Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással.

A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-t idézi. Felejthetetlen történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és késő éjszakáig olvastatja magát.

A kötet már a megjelenése óta a polcomon van, de jó szokásomhoz híven, később kerítettem rá sort. Jó kérdés, miért, de ritkán olvasok közvetlenül könyvet azután, hogy megveszem. Az Agave Kiadó ismét kitett magáért, szerintem minőségi kiadás, a kötet fizikai és esztétikai megjelenését tekintve egyaránt. Kifejezetten bejön a borító szín-összeállítása. Ami engem más köteteknél szintén bosszant viszont, az ebben az esetben is! Miért kell más írókhoz hasonlítani valakit?! Ennek hatására sokan megpróbálnak párhuzamot vonni a két szerző stílusa között, pedig eléggé elüt ebben az esetben, és annak bizony csalódás lehet a vége. Talán még az is jobb ennél, mikor semmitmondó idézeteket ragadnak ki a hivatalos kritikákból. Na, de vissza a könyvhöz! Műfajilag, mint ahogy már említettem a thrillerhez van közel, átszőve természetfeletti, kicsit talán misztikus elemekkel. 

A kötet több nagyobb részre oszlik, és ez szoros összefüggésben áll a történettel, ugyanis ahhoz kötődik, hogy a központi szereplő éppen hány éves. Végig egyes szám, első személyben íródott, és eléggé bő lére lett eresztve, hiszen több, mint 700 oldal, viszont egészen Jack Thatch gyerekkorától a felnőtt életéig bezárólag követhetjük az eseményeket. Elég hosszú felvezetőt kapott a történet, az elején tényleg egy szerényebb körülmények között élő, átlagos fiút ismerhetünk meg. Korán árvaságra jutott és a pincérnőként dolgozó nagynénjével próbálnak boldogulni. Barker részletesen megismerteti velünk a fiú mikrokörnyezetét, a barátait, a nagynéni munkahelyét, az ott dolgozó embereket, és így tovább. Egy kicsi, ám összetartó közösséget, szinte már családot alkotnak. Ami azonban hamar a regény középpontjába kerül, az az a furcsa szokás, amit Jack és a nagynéni űz. Sűrűn járnak ki a temetőbe a fiú szüleinek sírjához, itt mindig hallgathatja, hogy az anyja mennyire jó ember volt, és az apja hibájából halt meg. Már ez is kissé furán hatott számomra, de igazán akkor kavarodnak meg az események, amikor az ifjú Jack találkozik Stella-val, akit fehér ruhás testőrök hada kísér. Ez kezdetben egy hétköznapi ismeretségnek tűnik egy fiú és egy lány között. Már az elején is lehetett vele találkozni, de a kettejük kapcsolatában jelennek meg leginkább egyes (szépirodalmi) utalások, főleg Dickens-től a Szép remények, amely bevallottan inspirálta J. D. Barker-t a történet megírására. Sőt, annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy tervezem elolvasni a közeljövőben. Visszatérve a két szereplőhöz, az lesz a különleges, hogy mindig évente egyszer, ugyanazon a napon találkoznak. Ahogy azonban telnek az évek Jack egyre kíváncsibb lesz a lány családi és egyéb hátterére, miért veszik körül azok a bizonyos fehér ruhás emberek. A kíváncsiság nagy úr, el is kezdenek nyomozni, megpróbálják követni az autót, és így tovább. Mondjuk ennél a résznél az író nagyon feltűnően elsüt egy spoilert azzal kapcsolatban, amit a végén egy óriási fordulatnak szán. Innentől egy kicsit kénytelen leszek ennek a módszernek az ellenkezőjét alkalmazni, szóval nem sok konkrétumra kitérni. 

Mint ahogy már írtam, évről évre idősebbek lesznek a szereplők, így egyre inkább körvonalazódik, mi is állhat valójában a háttérben. Nos, akik otthonosabban mozognak a “szuperhősök” és a különleges képességek világában, annak a történet nem fog nagy újdonságot mutatni. Kiderül ugyanis, hogy Stella-nak van egy különösen veszélyes adottsága, amitől még az őrzői is rettegnek. Egyébként a kötet közepe táján, de lehet inkább kétharmadánál kezdenek leginkább beindulni az események, amikor Jack és a lány megszöknek, ezután pedig menekülniük kell. De nem csak ezen a szálon zajlanak az események. Bepillantást kapunk egy bérgyilkos ténykedésébe, egy kísérlet jegyzőkönyveibe, egy fogvatartott fiú mindennapjaiba. Nos, tudom, ez egy katyvasznak tűnik, de ez így együtt fogja előttünk kirajzolni a komplex képet. Maga a történet nem nyűgözött le annyira, úgy értve, hogy számomra túl kiszámítható. Azt hiszem, Barker ezen regényét leginkább a karakterek tették szerethetővé. Ebből kifolyólag egyáltalán nem bánom, hogy az eleje el lett nyújtva, mert így volt időm tüzetesen megismerni őket. Az éves bontás lehetővé tette, hogy kövessük az életük jelentős történéseit, lényegében előttünk nőttek fel, vagy épp öregedtek meg. Nem mennék bele egyesével, mert a hosszához mérten rengeteg alakkal operál a regény. Egészen árnyalt karakterekkel találkoztam, akik néha talál kissé tipikusak, de ami a legfontosabb, hogy szerethetőek, vagy épp utálhatóak, szóval képesek arra, hogy valamilyen reakciót váltsanak ki az olvasóból. Persze a főbb események a jelentősebb szereplők körül összpontosultak, de a szerző a mellékszereplőkre is nagy hangsúlyt fektetett. Az kifejezetten tetszett, hogy a végén arról is kapunk infót, mi lett a sorsuk az ominózus események után, és ott találhatunk egy eléggé nyitva hagyott dolgot, ami előrevetíti a folytatás lehetőségét. 

Nos, így végül áttekintve végig eléggé rébuszokban beszéltem. Nem írtam a szereplők különleges képességeiről, sem jellemzést a személyükről. Ezzel azt akartam elkerülni, hogy bármit spoilerezzek a cselekményből, ami viszont néhány ilyen infó után kiszámítható. Ennek ellenére a júniusi hónapom egyik legjobb olvasmánya volt a kötet. Lehet hogy J. D. Barker klisés elemeket használt, azokat viszont mesterien. Nem is mennék bele jobban, mert amúgy számomra annyira jól el lett találva, hogy képtelen lennék pár mondatban újra összefoglalni, mennyire tetszett a történet. Ha kedvelitek a természetfeletti elemekkel átszőtt thrillereket, akkor feltétlenül olvassátok el! 

5/5

Megtalálhattok a Facebookon, a blog oldalán és a csoportjában, a Libellum Kávézóban is, ahol minden könyvkedvelőt szívesen látok! De elérhető vagyok az Instagramon, és a Molyon szintén. Nemrég indult két kihívásom, az "Olvass plusz 1 órát!" és a "Fogadj örökbe egy írót!", ha van kedvetek csatlakozzatok! 

További olvasásaim a szerzőtől:

• A negyedik majom (4MGY 1.)
• Az ötödik áldozat (4MGY 2.)
• A hatodik éjszaka  (4MGY 3.)